Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
nekem olyan cucc kéne, mint amit a néni tol
Vajon fideszes-e az öntudatos erzsébet, aki önmagával beszélget és még a saját hangját se ismeri fel? Na ő például dönt a te jövődről a szavazófülkében.
én nem tudok unokákat adni. sem magamnak, sem Neked.
Sajnálkozó levelem Teodornak
Drága Teo,
Sajnálom mindazt, ami megesett Veled. Sajnálom a rengeteg bántalmat, amit elszenvedni kellett. A számolni is nehéz hány emberfőt, aki elpártolt, akit elhagytál, aki elhagyott. Sajnálom Teodor a sebet, amit apád ejtett és sajnálom a sebet, amit a szerelmed. Sajnálom, hogy most fáj és sajnálom, hogy most egyedül érzed magad és nagyon nagyon sajnálom, hogy úgy mardos a magány. Sajnálom, hogy most is épp sírsz és nem vigasztal senki sem. Sajnálom, hogy magad vagy és csak is magad és, hogy fáj. Sajnálom.
Még mindig, és örökké szeretlek,
Csak légy erős,
(a (20) Facebookon keresztül )
Cat overlooking the sea - by Andrew Hitaylenko, Russian
Mikor lesz kalózos?
NEM LESZ KALÓZOS!
Az az igazság, hogy rettenetesen félek. Folyamatosan. Minden egyes nap. Minden második gondolatom arra megy el, hogy aggódjak és féljek. És szorongom. Nekem ez nem csak egy diploma. Nekem ez olyas valami amit bizonyítanom kell magamnak. És rettegek, hogy nem fog menni. És szorongok. És megbénít. Mindemellett fáradt vagyok. Nagyon nagyon nagyon fáradt. És persze sok kedves ember van, sok bizalmas, jó barát. Ez csodás. De mindezekkel együtt is, mégis rettentően kicsinek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Szorongok. Nem olyan kis kedvesen, hanem egészségtelenül. És már a praktikák is egyre kevésbé működnek. Itt lobog körülöttem minden szar. Gyermekkori szarságoktól kezdve minden itt toporog és arra vár, hogy foglalkozzam vele. Velem. Magammal. És nem tudok. Mert a heti 40óra munka és a folyamatos készülés és nem mellesleg a rengeteg szorongásra és bénultságra költött kalória és éber idő még így sem elég. És M. szavai visszhangoznak: “hol vagy Te? Hol vagy Te ebben az egészben?” Na igen. Hol vagyok én? Mikor kezdődhetek el újra? Olyan mintha megtorpantam volna. És innen úgy érzem csak úgy tudok továbbjutni ha végre megvan ez a bánatos papír. Akkor kezdődhetek én. Akkor jöhet a terápia, a normális étrend, a gitározás, és minden ami én vagyok/lennèk/lehetnèk. Most tényleg mintha épp emésztenének. Rohadó tápanyag vagyok a gyomrában. És sajnos nem semmi sem boldogít úgy, semmi sem feledtet, hogy valóban hátra tudjak dőlni. Én csak nyugalmat akarok végre. Végre nyugalmat és békét. Időt.
Szeretnék megbékélni végre magammal, a velem történtekkel, a csalódásaimmal, a bűneimmel, a hibáimmal és minden itt toporgó dolgommal.
Mindegy. Persze nem mindegy. De megint csak úgy fekszem le, hogy nem változott semmi. És holnap megint lesz egy csomó dolgom, amit nem fogok megcsinálni. Csak a felét. Ha jobb napom van. Mert nem bírok többet.
És hétfőn munka. És szerdán eChem teszt.
Aludj jól Teo! Szeretlek!
És ahogy B. mondta,
“Nem eshet örökre!”
Rettenetesen fáradt vagyok
