East Croydonban ülünk a padon a megállóban, várjuk a szerelvényt. Beszélgetünk, a távolból a sínek mellett sétál egy alak, közeledve. Már sötétedik, Zaki kezdi a rutint a padon. Fenyegetem, hogy “mindjárt rádszól a bácsi, ha nem maradsz nyugton!” Nem hiszi el, miért is hinné. Az meg még közelebb jön és mondja:
“Hello mate! Don’t let these women push you around, They will push you around in your whole life!”
Mindenki vonja le maga a tanulságot.
A falu borough bolondja, akivel már tavasszal is találkoztunk épp leszállt a buszról, hogy aztán mindenkinek köszönjön és menjen a dolgára.
- Hello John! - Hello John! - Hello John! - Hello John. Oh, hello Jesus!
Ki lehet találni, hogy melyiket mondta nekem.
Asszem így majdnem két év után átmennék a brit állampolgársági vizsgán, érzem a brit lelket, simán veszek részt ilyen small talk-okban:
Ház menedzserével összefutunk a bejáratnál, benéz a babakocsiba, ahonnan Salamon tágrameredt szemmel bámul vissza rá:
Menedzser: Oh, he is sleeping...It’s a nice moment, isn’t it? és már kinn is van a ajtón, miközben néz vissza ránk.
Én: oh, yeaaaah... és eszemben sincs bonyolítani a párbeszédet, de szerencsére azért belül még nevetek.
felhívtam újra mancikát a tegnapi számról, nem vette fel, majd 3 mp-cel később egy másikról, “szijjjjjaaaa!” mondta kedvesenhitelesen, hisz rá nem hat az amúgy a világban zajló spirituális forradalom:)
megígértem a családomnak, hogy többet nem fordul elő, hogy Londiban lyukasztom ki a fogamat. lebbencsleves egész hónapban.
A magyarok atyáskodó, tárgyilagosságot nélkülöző, hisztis!, megfélemlítettségről árulkodó, ezért téged mókuskodásra buzdító ügyintézőitől ments meg Uram, minket! avagy ma beszéltem a mancikákkal a gazdálkodási főosztályról.
East End street art túra
Napfogyatkozás Londonban, 2015.
Ismét egy hirtelen múló pillanatnyi Magyarországot láthattam, mikor a konzulátuson jártam:
"Ugye az anyuka írta alá?"
kelet-európai arcom, amikor csokor érkezik A. munkahelyéről gyermekünk születésére
és ezzel elindul a Zak & Sal blog, amivel időnként nem akarunk majd többet, mint magunknak naplót, a távollevőknek beszámolót, de azért biztos cuki is lesz.
Kérdez, ír, megint kérdez és megint ír. Majd ismét. Ebből áll élete. Tolla nem ismert akadályt, ír sötétben, neonban, ír drámák közepette, ír csendes meghittségben és a hajnalpír fényében. Ír akkor is, mikor a kádat tölti vízzel, akkor is, mikor a kis fej előbukkan. A műszak lejártával fontossága és hitelessége teljes tudatában búcsúzik, mert tisztában van vele, hogy művét digitalizálják, mikrofilmre viszik és évtizedekre megőrzik. Szinte az örökkévalóságnak ír. De liternyi tinta szárad a lelkén.
Rutinosak voltunk már, így 18-a után sem aggódtunk egyáltalán, és ugye az NHS-re sem nagyon illik a nyomulós jelző, mi is csak jó másfél hétre rá kezdtük felkutatni a ricinust Londonban -- amit nem tartanak szinte sehol, mert gusztustalan (de egyes Holland and Barrettekben állítólag láttak már). Szerdán este azért sikerült pult alól szerezni, pedig már az Amazon is szóba jött. Kozmetikai célra, de étkezési tisztaságú, írja a címke. Másnap Zsuzsi meg is étkezte a kívánt adagot, este hétkor 80x25 idegesen kérdez vissza, hogy mi az, "hogy most már bármi lehet". Válaszoltam, hogy szakértő ugyan nem vagyok, de akár ma-holnap lehet belőle gyerek. Ennyiben maradtunk, még aludtam Zsuzsi ölében a kanapén, telt-múlt az este, háromnegyed egykor viszont már beszámolt fájásokról, de mivel a hivatalos paramétereknek még nem feleltek meg, maradtam mérnök és kettő után, amikor a taxit, meg 80x25-ékat hívtuk, eszembe jutott az is, hogy nem lehet jó a kórházból visszafelé utazni úgy, hogy Zsuzsinak még fájásai vannak. Dolgos negyven perc követezett, közben a sofőr többször telefonált, hogy hol is van pontosan a cím, de a kórházba gyorsan odatalált. A mentőbejáróhoz.
Az osztályon a recepciós eddig ismeretlen eredetű és felismerhetetlen hangzású akcentusával fogadott, de végül sikerült odaadnom a kért narancssárga dossziét, a közönség segítségével. Álldogáltunk egy darabig, kicsit komikus volt, ahogy az elgémberedett lábak próbálják megmozgatni a mázsákat, amikor elhangzik, hogy itt bizony hányás lesz és közben valaki telefonon jelentkezik be, lentről a kapuból meg csöngetnek. Azért a szobát megkaptuk.
Megkezdődött a vizsgálatok és beszélgetések hosszú sora. Akkor úgy tűnt, hogy az ablakból látható Big Ben miatt nincs óra a falon. Előkerült az alumínium babaszívhang-hallgató, gerjedt az mobil ultrahang, jött a levendulás géz. Jól mutatja a helyzet abszurditását, hogy Zsuzsi megijedt a egyszerhasználatos hőmérő csíktól. Ekkor még többször egyedül hagytak minket, de később, ahogy Zsuzsi szívni akart, már állandó felügyeletet kaptunk, mint később kiderült, a Pulitzer-díjas midwife személyében -- de róla majd később. Megtelt a kád, mindenki készen állt a szülésre. Hát hogy akkor fáradjon be és szüljön. Ők majd adnak tanácsokat. Nem tudtuk mi van, de nem voltunk egyedül, mert a tükör valóban nem volt meg, a nélkül meg hát tényleg nincs mit tenni. Push, pant, stop, push, pant, oááá. Elképesztő volt abban az egyszerre végtelenül emberi és állati pillanatban ott állni és látni, ahogy megszületik a fiunk, és igen, persze, hogy sírtam. Zsuzsi meg csak hajtogatta, hogy kisbaba, kisbaba, mert láthatólag ő megőrizte a lélekjelenlétét.
Viszont ezzel még nem volt vége, és hiába voltak rajtunk kívül még ketten, a matracra hanyatt feküdni nem tudtak segíteni; úgy látszik eredetileg is rám számítottak. Aztán az újabb csomag steril gumikesztyű sehonnan nem került elő, a kádat meg már akkor fertőtleníteni kezdték, amikor még ki sem hűlt a vér (mondjuk így utólag azért érthető).
A szobában volt még némi vizsgálgatás, nyomkodás, hajtogatás, méregetés (mikor kit) után nyugalom lett. Reggeli. Ebéd. Ígéret, hogy teaidő után haza is mehetünk. Így is lett, három nővér és este hét után.
Mindig hálás leszek, hogy itt el tudják fogadni, hogy a terhesség 42 hétig is tarthat, nem erőszakoskodtak, vádoltak gyerekem életének veszélyeztetésével, fenyegettek oxitocinnal. Választhattam volna azt is, hogy hordom 42 héten túl is, de péntekre időpontom volt a kórházba, annak lehetőségével, hogy 24 órán át hormonnal érlelnek. Lehet, hogy így is lett volna, ha nem iszom meg csütörtök délután a bábakoktélt (ricinusolaj + vodka + juice). Estére fájásaim lettek, de nem tudtam eldönteni, hogy valódiak-e. Aztán egyre gyanúsabb, majd bizonyosabb lett, hogy azok, hiába nem voltak szabályosak. Láttam Andráson, hogy inkább a stoppernek hinne, mint nekem, de azért háromra hívta a taxit és anyuvigyelhaza-t meg 80x25-öt, akik Zakira vigyáztak. A szülészet recepcióján kettőnket várakoztattak, a másik nő ott hányt, de mivel ő elsőszülő volt, engem engedtek be előbb, kisebb felháborodást keltve ezzel a hányó nő rokonsága körében. Bevittek egy szobába, a panoráma, jézusom. Hoztak fájdalomcsillapítót, nyilván paracetamolt, a paracetamol minden angol fájdalmat csillapít, de én magyar vagyok, így egy fájástól éppen befeszülve a wc felett állva rögtön kihánytam. A tapasztaltnak tűnő szülésznő átadott egy másiknak, mivel sok a dolga, de előbb hozott egy levendulás gézmaszkot, hiszen az enyhébb végrehajtási fokozatban, a Home To Home Birth Centerben voltunk, ami nemcsak azt jelentette, hogy ha minden jól megy, nem fog orvos látni, hanem azt is, hogy aromaterápiát is használnak. Kértem nevetőgázt, naná, erre vártam hónapok óta. Az első szívásnál azt éreztem, hogy ez kurvajó, a következők ugyanúgy fájtak. Addig, amíg vissza nem tért a tapasztalt szülésznő és észrevette, hogy a cső nincs bedugva. A másik eközben nagyon jegyzetelt valamit, ahogy végig a szülés alatt, amikor szükségem lett volna arra, hogy támogasson. Utólag kiderült, hogy 4 db A4-es oldalt írt tele, percre lebontva, hogy mikor mi történt. A nevetőgáz nekem nem olyan volt, mint ahogy valakitől hallottam, hogy érzed a fájást, de leszarod, hanem olyan, hogy érzed a fájást, de kicsit valahogy messzebbről, plusz a ritmusos ki-belégzés szépen lefoglal, lerelaxál. Két fájás között pedig betépés van, amiben állítólag hallucinációig hagynak elmenni. Egy ilyen szünetnél jutott eszembe a bölcsőde közelében levő melegszauna neve, Pleasuredrome, és nekem viccesnek tűnt ennek nevezni a kórházat. Aztán átmentünk a két fájásnyira levő medencés szobába, mert az volt az első kérésem, hogy azt használhassam. A vízbe menni nagyon jól esett és a gázt itt is használhattam, persze csak miután a tapasztalt szülésznő valamiért bejött és észrevette, hogy nincs bedugva. A másik nem ért rá odafigyelni, hisz dokumentációs kötelezettségei voltak. A szülésznők mindig odafigyeltek, hogy fájás közben szóljanak hozzám, tegyenek fel sorsdöntő kérdéseket. Aztán mondták Andrásnak, hogy jaja, tudják, fájás közben nem szeretek beszélni, Meglepő, hogy ezek szerint csak én vagyok ilyen antiszociális szülés közben. Nem olyan sokára szóltam, hogy nyomnom kell, mondta, hogy akkor nyomjak. Ezen teljesen megdöbbentem, bármennyire is logikusnak hangzott. Az Istvánban erre koreográfia volt, pózváltás, és innentől teamworkben könnyen megcsináltuk. Most úgy éreztem magam mint egy természeti nép a kék lagúnában: egyedül, magam fogok szülni. Igaziból nem lett volna ezzel baj -gondolom ezt utólag- ha tudok róla, és nem számítok másra, de legfőképp akkor, ha bízom a szülésznőben és nem érzem azt, hogy ha most megcsinálom, amit mond, a számig szakadok szét. De persze ez nem olyan dolog, amin gondolkodni lehet, megállítani meg végképp nem. Hallottam, hogy tükröt keres, hol a tükör, nem találom, izé. Jaj, de jó érzés volt a magabiztosságát érezni. Ordítottam, nagyon, brutálisan. Egy idő után mondták, hogy dőljek hátra, de továbbra sem segítettek, akkor sem, amikor már félig kinn volt a feje. Aztán az a felejthetetlen érzés, amikor kicsúszik, vége és a mellkasomra tettték, 6:23, kisbaba-kisbaba, ismételtem el vagy húszszor, nem tudom végülis mire számítottam. A fejem mögött Andrásból furcsa hangok jöttek. A méhlepényhez ki kellett menni a medencéből, és hanyatt kellett volna dőlni, ami nem ment, András segített, mert más nem. Ami ezután következett, abból az Istvánban semmit nem éreztem, itt igen. De aztán minden nagyon könnyű, lebegős és boldog volt és teljesen adekvátnak éreztem, hogy aznap hazaengedtek.
Tegnap hosszában kettétört a bankkártyám. Nem tudom máshol hogy' van, de felkészültem a hosszas ügyintézésre. Ehhez képest beléptem a NatWest netbankba, beírtam a születési időm és a jelenlegi kártyaszám 5 számjegyét és kiderül, hogy 5 nap és jön az új.
A: Hi John. You alright? B: Um, hello, I'm fine. A: You have a two pounder? B: I don't, I'm afraid. A: Where are you from? B: Manchester.
...
A: Can I tug on your beard? B: No.
[meghúzza mégis]
A: How did it feel? B: It was weird, to be fair. A: Can I give you a kiss? B: No. A: Why? B: I don't feel like it today.
...
A: Are you a ginger? B: Yes A: Why are you a ginger? B: I was born this way, I guess. A: Are you a moron? B: No, I'm not a moron.
kollekciófotózás reggel a parkban:)
nekem is szuksegem van egy ilyen nadragra!!! :DDD
egy szavadba kerül!:)
