Volt egy kérdés egy macskás csoportban arról, hogy miért nem tudjuk kialudni magunkat a macskák miatt.
Az esti szertartás vacsora után kezdődik, amikor az egész család falkázik. Mi tévét nézünk, #Sámson (kutya, 15), Margit (#MargaritaNyikolajevna macska, kb. 5) és Lajos (#SzörnyetegLajos macska, 5) szellősen elhelyezkedik az ágyon, gondosan ügyelve arra, hogy egymástól minél távolabb legyenek. Az, hogy mi hogy férünk el, mellékes.
Miután az Öreget levittük az esti biztonsági pisilésre, megágyazunk, vagyis kezdődik az elalvás előtti játék. Lajcsi kicsi kora óta szeret a paplan alatt rejtőző szörnyekre vadászni, egy ideig ráunt, talán két éve kezdte újra keresni. A különbség csak annyi, hogy ma már nem érdeklik a paplan alatt mocorgó rémek, csak és kizárólag kilátszó végtagokra vetődik. Elég sok véres ujjvég után tanultuk meg, hogy a préda az ugrás pillanatában nem mozdulhat. Ha sorozatosan nem tudja elkapni, felhúzza magát és harminc körömmel kapja el. Szintén evolúciós fejlődés, hogy ilyenkor utána is nyúl, nem elég a kezet visszarántani a paplan alá, a legjobb azonnal elhagyni a helyiséget, mivel mélyen a takaró alá nyúl kimeresztett karommal. Tudja továbbá, hogy az incselkedő ujjakhoz egy kar is tartozik, amit, amennyiben a karmával nem éri el, meg is haraphat. Margitkának viszont minden új, talán egy éve kezdte el érdekelni, Lajos mit művel ilyenkor. A csendes szemlélődésből mára aktív résztvevő lett, a gyorsasága vetekszik egy kobráéval és míg Lajos a karmait a fél karunk letépésére használja, Margitka tűhegyes és borotvaéles karmocskáit inkább beleakasztja az áldozatba. Lajossal ellentétben őt érdekli a paplan alatti mozgási is, illetve szívesen várakozik a takaró szélénél keletkező kicsi grottáknál a meglepetésre. Akkor is, ha senki más nincs a hálószobában. Ő még az utcán szerezte az első, képzeletbeli barátait, akik azóta is velünk laknak.
Miután mindenki elunta a játékot, kikapcsoljuk a tévét, lekapcsoljuk a villanyt és lefekszünk. A két macska ilyenkor szokta hangos ropogtatással elfogyasztani a második vacsoráját, időnként kergetőznek, elvégzik a dolgukat, alaposan elkaparják. Aztán jön Lajos. Sohasem lehet tudni, hol ugrik fel az ágyra, úgy landol, mintha nem lenne súlya. Aztán elindul kettőnk között a lábunktól a fejünk irányába, miközben egy B52-es hangerejével dorombolva jelzi, hogy kész az alvásra. Gondosan ügyel arra, hogy nehogy túlmelegedjünk azáltal, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, ezért a lábunktól a fejünkig utat tör magának, majd visszatér a lábunkhoz, ahol kizárólag a paplanon lehet aludni. Általában az enyémen, lehetőleg teljes hosszában kinyúlva, a hosszanti tengelyemhez viszonyítva merőlegesen lehet csak kényelmesen aludni. Így nincs más választásom, mint felhúzott lábakkal aludni. Fő a kényelem. Mármint az övé.
Cserébe viszont vigyáz ránk, éjjelente többször őrjáratozik, ilyenkor ismét beindítja a fönt említett hajtóművet és néhányszor körbejár a lábujjamtól a fejtetőmig, majd ott teljes súlyával (ilyenkor olyan, mintha a repülő különösen nehéz fémből készült bombákkal lenne megrakva) a hajamra telepedik, majd először a párnán dagasztva húzgálja maga alá a kósza tincseimet, aztán a hajtöveimnél megragadva a szálakat kezd el fésülgetni, miközben a karmai félig kilógnak. Szerintem valahogy rá is tekeri a hajszálakat, az nem lehet, hogy csak nyomkodással ilyen erősen tudja húzni. Közben a karmocskáival ellenőrzi a fejbőröm vérellátását. Pozíciótól függően ilyenkor felnyúlok és simogatni kezdem, amit vagy megun és elmegy, vagy mindketten belealszunk. Ha nem tudom annyira tekerni magam, hogy simogassam, akkor egy idő után sértődötten elvonul.
Amennyiben nem hajtépésre vágyik, deréktájon áll meg, ilyenkor simogatni kell, mindketten megfelelünk a célnak, a simogatásból Lacinál gyakran kiskifli-nagykifli lesz, engem ritkábban tisztel meg vele. Néha-néha pedig magányosnak érzi magát, ilyenkor valamelyikünk mellkasára telepszik, elnyúlik, ahol álomba lehet simogatni. A mellkason alvás feltétele, hogy legalább paplan vastagságú takaróval legyen fedett a kérdéses terület. A mellkason alvásba Margitka is szívesen bekapcsolódik, mivel ketten vagyunk, egy szabad mellkas mindig akad. A takarás neki talán még fontosabb. Viszont amennyiben a mellkas iránya nem megfelelő (például hason vagy oldalon alszok), Lajos nem kompromisszumképes, ám Margitka az én esetemben szívesen kivételt tesz, és hajlandó akár az élvonalamon, akár a vállamon végig nyúlni, akár a hátamon összegömbölyödni. Margitka, Lajossal ellentétben, statikuszaj-generátorral van felszerelve, a dorombolását alig hallani, viszont jól érzékelhető huppanással érkezik az ágyra. Minden esetben csak és kizárólag Lacin keresztülmászva lehet megközelíteni engem is. Szintén rá jellemző, hogy nehezen dönt, több pozíciót is kipróbál mindkettőnkön, mielőtt kiválasztja a legmegfelelőbb alvóhelyet. Azt is tudni kell róla, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ő léptei nem pihe-puhák. Olyan, mintha pici, ólommal bélelt tűsarkú cipellőben toporogna az emberen, amelynek a sarkait minél jobban próbálja megvetni a takaró és az alatta lévő test egyenetlen felületén.
Az ébresztési hadművelet fél négy és fél öt között kezdődik, függetlenül a téli-nyári időszámítástól. Szerintem ismerik az órát. Habár ennek a műfajnak a nagymestere, egyebek mellett Sámson kiképzője, Bettyke volt, néhai cicánk, a tapasztalat hiányát számosságuk pótolja. Lajos elkezd fészkelődni és beindítja a hajtóműveit. Margitka, a kis tűsarkúiban ’véletlenül’ nem találja a helyét, ezért alaposan végigtapos bennünket. Sámson előbb jól hallhatóan ásít, megrázza magát, majd kikocog inni. Lajos visszatér, vészjósló végtelen nyolcasokat ír le körülöttünk, de simogatni már nem lehet. Margitka egészen közelről ellenőrzi az életjeleinket, különösen a légzésfunkcióink érdeklik, ezért egészen közel hajol a szánkhoz, a kicsi, nedves orra ilyenkor szintén véletlenül hozzánk ér. Szélsőséges esetben a lezárt szemhéjunkhoz. Sámson az ásításról sóhajtozásra vált. Lajos ismét körbeberreg minket. Az esetleg kilógó lábujjaim felébresztik a vadászösztönét. Amennyiben véletlenül a hátunkon fekszünk, Margitka előadja a hólyagtáncot: a hátán alvó fél óvatlanul exponált alhasán a fent említett, különösen hegyes sarkú kis cipellőiben, közvetlenül a húgyhólyagon bemutatja Ginger Rogers életművét. Sámson már nyüszög. Lajos és Margit borogatja az asztalt a konyhában, halljuk, ahogy figyelmeztetésül megcsörrennek a kint felejtett poharak a konyhapulton. Sámson hangosat ásít, nyújtózik, megrázza magát, majd csóválva megáll az ágy mellett. Közben megérkezik az alom felől Margitka első bűzbombájának a szaga. Lebuktunk, nincs mit tenni, egy újabb csodálatos nap virradt ránk. Amúgy is, mindjárt hat, nemsokára csörög az óra.
Na mi ezért zárjuk ki éjszakára őket. 😁 Nem mintha nem tudnának hangosan nyávogni és verni az ajtót, ha elérkezik a reggeli ideje. 😁
Teki valahol máshol alszik, előszobai széken, nagyszobai kanapén, whatever, de Tarhonyának az a fixa ideája, hogy a fejemen jó aludni. Ha már elnyugodott, akkor max annyi lehet a baj, hogy alig jut nekem hely a saját párnámon, de ameddig elnyugszik, addig vagy a párnát rángatva, mlemmegve mosdik, vagy az én fejbőrömet akarja megmosdatni, ha ilyenkor odatartom a kezemet, akkor két nyalás után abbahagyja. Aztán egy perc múlva újrakezdi.
Egy idő után megunja a fejemen alvást (gondolom hogy álmomban visszafoglalom a területemet), akkor befekszik a kettőnk párnája közötti résbe, időnként horkol, néha köhög, időnként a tappancsit valamelyikünk hátába cövekeli.
Olyan hat körül kezdődik reggel az őrjáratozás, felváltva hol Tarhonya, hol Tekila gyalogol fel lábtól fejig, ablakpárkány, éjjeli szekrény, hupp le útvonalon. Eleinte Tarhonyát még meg lehet simizni, de ahogy telik az idő, és közeledik a fél nyolc (reggeliidő!!!), mindkettő megfoghatatlanná válik, jól láthatóan az a cél, hogy észrevegyük, hogy ők itt vannak, és éheznek. Teki olyan hét körül elkezd mörpögni is, mint amikor megpróbálnak berántani egy fűkaszát, hátha nem vettük észre azzal a 15 alkalommal, amikor ránk gyalogoltak...
én ezek töredékétől is örjöngő pszichopatává válnék két nap alatt, pedig nálunk aztán imádva van a jószág minden téren. de az éjszakai nyugalomból nem engedek, a hálószoba ajtaja mindig zárva van.
Éjszakai állatok, akik nappal szunyókálnak nagyrészt, ezért van. Macskánk, akinek sok neve van, mert mindenki máshogy hívja felébreszt, amikor hajnalban kelnem kell a meló miatt. Megszokta, és 5 perccel gyorsabb, mint az ébresztőóra, ez igazán rendes Tőle, ráadásul az az 5 perc számára simogatás, és kapok cserébe dorombolást. Aludni pedig szokta hagyni a Családot, Ő is éjszaka aktív, de ilyen a természete, meg ugye bandázni sem tud, mert egyedüli cica.
a miénk is egyedül van, és tudom, hogy nagyrészt aktív éjszaka/hajnalban, mert néha hallom, hogy motoszkál. de megszokta, hogy akkor mi nem vagyunk elérhetőek, ezért meg sem próbál bejönni, ajtót sem kaparja, nem nyávog, csak reggel, mikor már hallja hogy felébredtünk. de olyan is van, hogy én előbb kelek mint ő, és még a világát nem tudja, mikor lemegyek, az nagyon vicces
az összes macskám, Bocikát is beleértve (eddig 4) maximális tapintatossággal tartotta tiszteletben azt, h alszunk (oké, a hajnali fél 5-fél 6 közti kísérleteket leszámítva, h lehet-e az alomból alagutat ásni Kínába). Cicabácsi a kiflizés nagymestereként egyszerűen átmászott egyik oldalamról a másikra, amikor fordultam, Bocika sajnos annyira macsó, h nem ereszkedik le holmi együttalvásig, de azért lábnál, a takarón hajlandó. meg a szőnyegen. meg a gyerek szőnyegén. meg az ő ágya végében, random váltogatva ezeket a helyeket az éjszaka folyamán, de olyan diszkréten, h csak onnan tudjuk, h épp felkeltünk pisilni és láttuk.
Team éjszakai kizárás
