(1/3)Szerinted mit tehetek, ha úgy érzem egyszerre túl szoros és nem eléggé szoros a kapcsolatom anyámmal? Ez talán furán hangzik, de megmagyarázom :D Nincs testvérem, és anya idősebb volt már mikor születtem, úgyhogy mindig is nagyon túlféltett, de most, hogy már 20 éves vagyok (még otthon lakom), egyre inkább úgy érzem, nem normális a kapcsolatunk. Még mindig ötévesként kezel, és tudom, hogy csak azért csinálja, mert ő saját magában sem bízik (apám nélkül totál életképtelen lenne), de akkor is
(2/3) nagyon megalázó. Emellett még a magánéletemet sem tiszteli, nem érti meg, hogy néha nem akarok neki elmondani dolgokat, vagy nem akarom, hogy továbbadja őket. Ugyanakkor úgy érzem nem bízhatok benne, és egyáltalán nem ismer engem. Nem tudja, hogy biszex vagyok. Mikor egy borzalmas szakításon mentem keresztül, otthon úgy csináltam, mintha minden rendben lenne. Még azt sem tudja szerintem, mi a kedvenc könyvem, és miért. Sose kérdezte. Azt hiszi, az a törődés, hogy állandóan a nyakamon lóg,
(3/3) közben nekem egyáltalán nem erre lenne szükségem, hanem arra, hogy megértsen, és tudjam, hogy számíthatok rá, ha tanácsot akarok kérni tőle. Régebben próbáltam beszélgetni vele személyesebb dolgokról, de sosem működött. Sajnos apám sem tud segíteni, ő is próbált beszélni vele erről, de nem történt változás. Tudom, hogy nemsokára el fogok tudni költözni, és akkor (remélem) jobb lesz, de addig is tudsz valami ötletet, hogy hogy viseljem el ezt az egész helyzetet? Már lassan megőrülök itthon.
VÁLASZ: Amire engem a Hosszú Évek Tapasztalata megtanított, az az, hogy egyszerűen hiba elvárni, hogy a családi kapcsolataid úgy működjenek, mint egy barátság. Ez egy más állatfaj. Húsz évesen nagyon hasonlóan éreztem, mint te: bár alapvetően jó dolgom volt, számoltam vissza a napokat, amikor eltéphetek otthonról, és végre kikerülhetek anyuci szoknyája merről, aki marha cuki, de túl sok, és különben sem ismer, pedig én próbáltam.
Szerintem… családon belül igazából nem is kell, hogy úgy ismerjen, mint egy barát. Hogy tudja a titkaidat, meg a kedvenceidet. Ezek a dolgok valójában lényegtelenek. Persze, a személyiséged nagyon meghatározó elemei, és nehéz nem úgy érezni, hogy aki ezeket nem tudja róla, azoknak fogalma sincs, ki is vagy, de a tapasztalataim szerint a család ennél sokkal misztikusabb.
Hogy tanácsot is adjak:
- beszéld meg magaddal, hogy a család másképp működik, mint a többi emberi kapcsolat, és valami egészen kifürkészhetetlen módon, amit józan ésszel igazából egyikőtök sem ért. engedd el az elvárást, hogy barátok legyetek, és magától megtegyen érted olyan minimális apróságokat, mint például hogy nem kürtöli szét a magánéletedet a nagyvilágnak.
- ha nem tud a szabályaid szerint játszani, ne játssz. ha nincsenek nála jó helyen a titkaid, ne mondd el neki. ettől még lehet őszinte és boldog kapcsolatotok.
- ha azt akarod, hogy jobban ismerjen, kezdd te. melyik édesanyád kedvenc könyve? miért? mit tudsz a párkapcsolatairól, amikor huszonéves volt? milyen félelmei vannak most? miről álmodik? min szokott gondolkozni lefekvés előtt?
- ha azt akarod, hogy felnőttként kezeljenek, felnőttként kell viselkedned, ami sajnos… hát, gyakorlatilag lehetetlen, amikor a szüleivel él az ember, de nem amiatt, mert hogy amíg-otthon-laksz-nem-vagy-felnőtt. (ha külön laksz és a szüleid fizetik, az bárki bármit mond, ugyanaz.) én egyelőre egy kulcsmódszert találtam, amivel az ember kitörhet a keretből: érzelmileg mindig anyuci picije leszel, és ez rendben is van, szóval a helyed a családban az az, hogy “anyuci picije,” de az identitásod elsősorban nem az, ami vagy, hanem amit csinálsz.
- és itt jön képbe a házimunka-trükk :D a lényeg: ne segíts anyunak. hanem vezess háztartást. most kering körbe egy képregény, ami ezt elég jól elmagyarázza, és ami a házimunka mentális terhéről szól: amíg édesanyád a menedzser, és tőle kell megkérdezni, hogy mit kell csinálni, és az általa elmondott feladatokat (”jaj teregess már ki lécci” “jaj fuss már el vécépapírért”) végzed el, addig csak segítesz. ha háztartást vezetsz, akkor az elejétől a végéig te végzel egy projektet. Leszeded a megszáradt ruhákat, aztán szétválogatod a szennyest, eldöntöd, most a zoknikat érdemesebb kimosni vagy a színes felsőket, beindítod a megfelelő programot a megfelelő mennyiségű mosószerrel/öblítővel, otthon vagy, amikor lejár, és kiteregetsz - és egyszer nem rohantál oda, hogy anyuuu, ezek már szárazok, anya, melyiket mossam, anya, lehet szürkét fehérrel, kell ehhez kell öblítő, anya, negyvenen vagy hatvanon mosunk ágyneműt, hogy állítom 1200-ra a centrit, anya, ezek megszáradnak holnapig…? mert önállóan végzed a projektet. (természetesen kommunikálni érdemes, például hogy van-e valakinek prioritása ami mindenképp legyen kész holnapra; meg mielőtt ebbe belefogsz, el kell tanulnod a szakma csínjait :D) találj minél több feladatot, amit át tudsz vállalni teljesen. (iskola mellett. ha munka mellett megy az embereknek, akkor gimi/egyetem mellett is megy, hidd el.)
- anélkül, hogy bárki szólna érte vagy megdicsérne érte, tartsd rendben a lakást; ha vásárolni nem is tudsz elmenni mert nem nálad van a családi kassza, írd föl, mi kell, és akár kérdezz másokat is körbe, ne csak kiabálj anyukád után amikor kiperderül az ajtón egy szatyorral hogy “tudsz hozni fogkrémet, kösziii.” ne csak nézd egyre növekvő frusztrációval, mennyire mocskos a mosdókagyló és hogy nem igaz hogy senki nem tudja kiöblíteni maga után, csináld meg te.
- ne drámázz. akkor sem, ha nálatok szokás drámázni. ne emeld fel a hangod, ne sírj, ne csapkodj, ne vádaskodj, ne hánytorgasd fel hogy mármeginteztcsinálod, ne zsarolj, ne haldokolj. ne lépj bele ezekbe a játszmákba. legyél te az érettebb. én mielőtt elköltöztem, heti rendszerességgel sikítottam valakivel, elbőgtem magamat, ha egy fontos kérésem nem teljesült azonnal, látványosan pánikoltam hogy jajaviszgaidőszak, nem bírtam ki gúnyos visszaszólás nélkül, ha anya a nyakamba varrt valamit, és egyenesen imádtam mártírkodni. most, hogy visszaköltöztem, de már felnőtt fejjel, még egyszer nem emeltem fel a hangom. háromszor sírtam a takaróm alatt. csendben és önállóan megoldom a problémáimat, és segítséget nem sopánkodva kérek. és szerintem ez az igazi különbség. hogy az ember egyszerűen… elengedi a dolgokat. mert tényleg semmi nem olyan fontos, hogy jelenetet rendezzünk miatta, akkor is, ha a jelenet csak abból áll, hogy csendben betesszük a szobánk ajtaját és megyünk a barátaink karjába duzzogni.
